Vilmos naplója 07.07.

Afrikai hőségben érkeztem kedvenc K-Európai városomba ismét, immár hetedik alkalommal. A bőrömön kövér cseppekben ült az izzadtság.   Szállásom kicsiny ablakából ismét gyönyörködhettem rövid ideig a muskátlis kilátásban, hallhattam a   szökőkutat, de máris indulnom kellett, pedig isten látja a lelkemet, ha nem ígértem volna meg a rajongóimnak, bizony egyetlen lépést sem teszek, csak maradok a hűs falak között. (Jut eszembe: miért „panzió” ez itten, amikor a „fogadó” olyan kedves és mindent kifejez? Már amennyire beszélem a magyart.)

A szokásos út rövid volt a Várhoz, ám ott a látvány annál meglepőbb és új: sátrak, itókások és pecsenyések takarták el a szemem elől a régi falat.

Egyes fényképészek a földön kúszva próbálkoztak a plakátok és a vasvitéz méltó megörökítésével, mindhiába.

A meleg ellenére megéheztem. Micsoda gyümölcsök vannak itt!

Na, holnap megnézem a piacot, ha már ilyen jó az ananász és kivi termésük ezeknek a gyulaiaknak. Hallottam, hogy a dinnye is honos errefelé! Magam azért csak a csülöknél kötöttem ki. Tudnak ezek a helyiek élni…  És közben halkan szól a jazz (ezt nem írtam, de jó mondat…).

Aki evett, az is hallhatta a felolvasást: állítólag az én mesém volt, és ennek örülök, mert  én is most hallottam először…

Azután megjöttek a festett arcú komédiások.  Igen fiatalok, az iskolát frissen végzett csepűrágók, akik a nagy deszkákra vágynak, és itt – a fűben, porban, sátorban, mint régen – ki is próbálhatják magukat, meg a közönséget is. A lóvá tett lovagok igen csinos darabnak bizonyult.

Még maradt kis idő a napnyugtáig, amikor elkezdődött az egyik legkomiszabb darabom premierje. Telt ház volt kíváncsi a trójai háború szövevényes, szerelmes -háborús keserűségére.  Állítólag ez az én legsikertelenebb darabom nemzetközileg. Mármint a rendezők így érzik, ezért fognak bele újra és újra. Ennyire nehéz lenne eldönteni a hűség, az erény, a politika igazát? Eleinte persze lehet jókat derülni, erre vigyáztam, mert le kell kötni a nézőt! De a szünet után ott a konfliktus, a tragédia és ez mintha nem lett volna mindenkinek egyformán kedvére.

Nekem tetszett: rég nem láttam ilyen fegyelemmel, és alázattal és szeretettel játszott Troilust. Kellett az ének és a tánc, a testek szónál többet kifejező  „beszéde”, a szövevényeket egyszerűsíteni igyekvő látvány, a testfestések  divatjának szellemes idézőjele: ez törzsi háborúskodás, ez ma van, ez nem Athén, nem Róma, nem London, ez a mai tetkó, a mai love és a mai harc. A csatatér nem a vértől iszonyú.

Hosszú volt, az igaz…lehetne-e rövidebb?  Majd szétszedik a kritikusok,  és jól megmondják a magukét. Bár nem biztos: „Az igazi probléma a darabbal az, hogy a kritikusok képtelenek felismerni a nagyságát.” –  írta egy honfitársam. Én annak az ifjú párnak a véleményére lennék kíváncsi, akik jegyet nyertek ide:
Egy hétig Shakespeare-t Gyulának hívják http://www.szinhazkolonia.hu/index.php kismacsek1213 a neve, és 2 jegyet nyert a gyulai Shakespeare fesztivál nyitó előadására a Triolus és Cressidára!

Fotó: Ránki Júlia