V. Shakespeare Fesztivál | 2009. június 29 - július 12.

Július 10.
Vár és vér – van, ami éltet, és van, aki áltat
Minden jó, ha … de a végéig van még pár nap. Egy ideje nem tudtam írni, mert sok a nézni és gondolkodni valóm. Csak járom a vidéket, és főként a Vár környékén kóborolok, hogy megértsem az időt, ami azóta telt el, hogy ezeket a falakat felhúzták. 
Két éves voltam, amikor itt a törökök ostrom alá vették a bent lévő vitézeket: ennek 543 éve. Akkor is nyár volt, mint most és ők még csak nem is reménykedhettek abban, hogy az utódok megőrzik az emléküket. Pedig megtették: alig látszik, de megvan!

Tetszik nekem, ahogy az itteni népek törődnek a dolgaikkal. Ugyanis azok a törökök nemcsak, hogy betörtek a várba, hanem itt is maradtak 129 éven át. Csak mocsár és parlag maradt utánuk.
Miközben én London sáros, koszos utcáit jártam, és kocsmában ültem, üzletet kötöttem, darabjaimat írtam, olvastam, rendeztem – itt az embereknek ebből csak az jutott, ami sár, kosz, betegség. Akik velem egy időben éltek, nem a színházban tudták meg a királyukról, micsoda egy hataloméhes, vérben gázoló „felséges úr”! Nem volt itt semmiféle színház…Ember is csak kevés maradt. Nálunk a színház bástya formájú volt, míg ők valódi bástyát emeltek, hogy védjék magukat a támadóktól.

Én megírhattam a királyok, hercegek, kereskedők harcát, életét, halálát, szerelmeit, de itt senki nem írt akkoriban, később is csak kevesen és emlékezetből. Az meg mindig csorbít. Sokan a saját múltjukról néha tőlem kérdeznek, mert lyukas a nemzeti önéletrajz. De mit találhatnak ? Kétségeket minden mennyiségben. Gyötri őket a bizonytalanság – értik-e, vagy félreértik, amit írtam. Forgatják és fordítják , olykor ferdítik minden nyelvre és magyarázzák.  Hányadik lehetett a pénteki konferencia, épp itt, a vára miatt nekem oly kedves Gyulán?  És hozzá micsoda cím és tematika:

Miközben követtem a beszélgetést, leginkább akkor éreztem jelenlévőnek szellemem, amikor angol honfitársaim érveltek mellettem és ellenem.

Igen, igen, megértem kedves Mrs. Maria Shevtsova és Mr. Ian Herbert, ha úgy érzik, meg kell vitatni, mit kezdjen velem az angol oktatás, maradjak-e a kötelező olvasmányok között, ha senki nem szeret és nem kellene-e Tom Stoppardtól tanácsot kérni az ügyben? Kiváló kollégámat, és egyben ma oly divatos követőmet csak dicsérni tudom. Bár, nekem van 400 év előnyöm. 
Ha jól érzékelem, kicsit többet vitatkoznak a maiak rólam…Ne gondolja senki, hogy megbántódtam. Tudom, hogy a királyok ma nem olyanok, mint voltak és a hősök sem a kardjukkal és a lovaikkal hódítanak, ha vannak még egyáltalán. A férfiak ma nyugodtan alhatnak, a nők intézik az ügyeket. 

Míg távol voltam, jártam-keltem a világban, például itt, Gyulán is megfordulok évente – történt valami Angliában és probléma lettem. Nem értik a szövegemet. Azt mondják, krízisben vagyok, válságban és meg kell engem menteni. Kicsit túlzás! Nem irodalomnak szántam, amit írtam, hanem színháznak. Nem -angolul szeretnek, és játsszák, amit írtam. Ilyen lenne a multikulturális sztár? Mindenki azt érti belőle, amit akar. Ahogy tetszik! És mint már ott is mondtam: színház az egész világ.
És mi változott azóta, hogy a törökök feldúlták, kifosztották, majd 120 év után itt hagyták ezt a magyar földet? 300 év alatt mindenben utolértek minket: és van színház is. Abban vannak előadások. Értik, sőt élik az én Antoniom, Portiam és Shylockom életét. Harminc éves voltam, amikor A velencei kalmárt megírtam. Mit akartam, mi bántott? Magány, szerelem, hitel és hit, jog, pénz, vállalkozás.  És mi van ma ebben az Európában? Meri valaki azt mondani, hogy nem értek utol engem a fiúk?

fotó: Kiss Zoltán

Meg kell jegyezzem, hogy ettől a konferenciától egy matrózköpésnyire apró szökőkutak zajongásában vettem észre, hogy’ hívják a teret, amelyen naponta áthaladok . Harruckern tér – ennyit írtak föl szerényen. A helybéliek által jól ismert család nem kevesebbet tett, mint a török után itt maradt pusztát benépesítette, mert földet és ezzel munkát adott. Ezért máig úgy emlegetik az egykori német takácsmester fiából lett Harruckern báró nevét, mintha még itt élne Gyulán a család.

Én nem vagyok Kelet-európai. Lehet, hogy sajnálnom kellene? Még maradok vasárnapig, hogy megtudjam. És hamarosan írok J.K. Rowlingnak, hogy kezdjünk el közösen valami új projektet. Ő is jól járna, én is, hiszen a világ éppúgy unja Harry Pottert, mint Hamletet. Elküldöm gyulai vitézem lovas szobrának képét: kezdődjön ezzel …

Július 6. hétfő

Emma, drága Emma! És kedves Ingrid, no és kedves Urak: Charles, Richard, Terence! Üdv abból az alkalomból, hogy ismét eljöttetek a magyarokhoz és sikerült a műfaj és a korszak közepébe kerülni!  
Magyarországon jól ismernek Benneteket, rajongóitok az amúgy errefelé is népszerű régizene táborában számtalan. De hallottam ifjú énekesektől, akik más műfajban otthonosak, hogy szerelmi és szakmai keresztúton és ponton Emma Kirkby a csúcs…őt hallgatják, neki hisznek.
A koncert előtt volt egy kis beszélgetés, amit én a virágok mögül hallgattam:  tetszett, ahogy ti is megpróbáltatok ezzel az áldott magyar nyelvvel  barátkozni. Gyula, Gyula, djula, zsula, ilyenek voltak a próbálkozások, és végül sikerült! Igen: Gyula!

Megengedtek egy apróságot: a honlapotokon viszont más van, az se rossz…
http://www.londonbaroque.com/
Concerts in 2009   Jul 4 Gulya (H)

A gulya is nagyon magyar dolog, sőt, alföldi, tehát errefelé is fontos. Városiasan csak marha, vagy tehén csorda rá a leginkább megfelelő szó, de ha már így alakult:   gulyás terelgeti és ő is főzi azt, amit a világon mindenki ismer, lehet, hogy kóstoltátok is Gyulán, és ez a GULYÁS.
Tovább itt most nem is részletezném ezt a betűjátékot, hiszen csak az y van rossz helyen – és ez semmiben nem csorbítja híreteket a világban…
A koncert elbűvölt.  A saját zeném annak idején lanttal volt divatos…, ez a jó kis vonósnégyes vagy inkább trió és csembaló elragadóan szólt. Az együtthangolódás Emmával külön élmény volt nekem. Olyanok voltatok, mint ahogy elképzeltem és tudom is: a király előtt, vagy egy lord és családja jelenlétében így lehet az érzéseinket tolmácsolni. Más ez, mint a Globe, ahol hangosan üvöltöztünk, hogy hallják az emeleten is a legújabb ármányról szóló drámát.
Úgy éreztem, a közönségre nem lehetett panasz:  lelkes és értő hallgatóitok dugig megtöltötték ezt a furcsa, nagy termet, ahol borús hangulatú és a nehéz sorsúakról sokat sejtető festmények vannak. A festő, Kohán György ennek a vidéknek a  szószólója. Nem volt egyszerű a mi csillogó barokk zenénkkel versenyre kelni.
És milyen a sors, szinte témát kínál nekem: ha még írnék, betenném egy vígjátékba! Történt ugyanis, hogy a fent említett Kohán család egyik ifjú leány-leszármazottjának épp ennek a szép koncertnek a napján volt a menyegzője.

És ahogy dukál, este nagy buli volt, sok vendéggel, akik mind énekeltek, táncoltak. Csakhogy a szomszédban, a kedvenc helyemen, a gyulai Várszínházban ment épp a darabom. Végre nem esett, és nem fújt, szóval minden úgy történt, ahogy egy színházigazgató, meg a rendező kívánja, a szerzőről most itt nem is beszélve, röviden: Ahogy tetszik… És akkor, az előadás édes-vegyes szövegei és zenéi közé berobbant a lakodalmas. Összekeveredtek a hangok, pedig hát amúgy sem egyszerű az én kis mesém. Lett nagy háborgás és rendcsinálás, a Várból a várárok másik oldalán lévő hotelba futottak az üzenettel: csendet kérünk, előadás van…Mi eközben Kohán képei között hallgattuk Jankins, Händel, Purcell,  és a többiek zenéjét. Nagy szellemek találkoztak.

És még meg is hosszabbítottuk az együttlétet, mert aláírást kértek a hallgatóság tagjai, akik valami kis korongot, meg képet nyújtottak felétek. Legközelebb rákérdezek, mi volt az…addig marad a zene, veletek és köszönet érte.
Ez a piros pull-over viseletű férfiú pedig nem más, mint az én német barátom, Dr. Rainer Wiertz,  aki a Neuss-i Shakespeare Fesztivált igazgatja.
A Shakespeare-network tagja ő is: színháza igazi különlegesség, a Globe kicsinyített mása, 500 férőhellyel. Csak nyáron játszanak, épp most lett végem náluk, hát ideruccant tapasztalatot szerezni. A London Baroque is régi barátja.
A hét vége viharok és nyugalom változásában telt. A sárgabarack érik és árulják is, ha nem esik…
Az esti vihar ellenére telt házas volt a magyar Fringen győztes Kompánia Othello-előadása. Ennyi mozgás után nem vártak sokat és egy órával korábban kezdődött a koncertjük, de ez sem volt akadály: taps, jazz, siker. ha,ha,hal,hal.

fotó: Kiss Zoltán

Olvastam a patrióta étlapján a Kőrösi halászlevet ajánlják. Csak nem…?

WILMOS A  VÁRBAN – Ahogy tetszik premier július 2., csütörtök, vagyis wil(lá)mos

A premiert elmosta az eső. Az utolsó percben! Egy darabig dörgött, villámlott, de közben ment az előadás. A színészek hősleg reménykedtek, küzdöttek a szavakkal és a feltámadó széllel. Gyönyörűen vitorlázott a sok fehér lepel, ilyet a díszlettervező is csak álmában remélhetett.
Ám a nézők , bár jól szórakoztak, derültek és dúdolták is néha a dalt (Boldogság, gyere haza…) fel-fel kászálódtak, mikor kicsit nagyobbat zuttyant a szél. Ők bizonyára tudtak valamit, tán épp, mert ők helybéliek, akik ismerik a gyulai willámokat.

De azért most welem, Wilmossal is megismerkedtek , hiszen két és fél órát együtt woltunk. A vihar csak aztán jött. Az egyik játszó a zúgó szélben, az esőfüggöny megül kifehérkedve szólt a maradék közönségnek, akik akkor már mindenféle dolgot a fejük fölött tartva fogták menekülőre: „Jöjjenek be a színészekhez!”

Ment is mindenki, ahogy tudott, és csurom vizesen sajnálkoztak a vége miatt. Hát ilyen az én komédiám, látszólag vicces, amúgy meg bánatos, mint az esőben ott hagyott árva, szép csillár. Prózában: viharlámpa.

Persze, ha belegondolok nem is vidám ez a sok(k) - szerelmi történet, ami mégis komédia: mindenki bujdosik valaki elől, de a szerelemtől hajtva csak egy részük fogja menekülőre. A többséget az én szokott zsarnokaim egyike zsarnokolja, a másik meg legyőzi. Még szerencse, hogy a többiek is mind ki akartak már próbálni valami mást, mert elegük volt a piszkos városi falak közötti hatalmi harcokból.
Ja, jó is a fűben heverni, pásztorlánykát kergetni, kecskesajtot kóstolni. Nem gondoltam, hogy 400 évvel később is így lesz…
Jól megkavarták a dolgot ezek a fiúk itt Gyulán, de a lényeg maradt. Hála a bolondomnak, aki persze a bohóc,  ami nem ugyanaz, de mindent rendbe rakott: ő a legokosabb mind között. Még nekem is túljár az eszemen ezekkel az új szövegekkel. Arról meg már nem is szólva, hogy ezek a nők, nem tudom, mit keresnek az én színpadomon…
Érti a bánat, de Ahogy tetszik! Még két este van: WILMOS WAGY WILLÁM? ez itt a kérdés mostan.

Napló 2009. július 1.
Wilmos a Várszínházba megy, de előtte régi képeket nézeget

Most jól megnézem magam. Marcona férfiakat és bájos nőket látok: ez mind rólam szólna?
Hogy ezek a magyarok mennyire hasonlítanak az angolokra, meg a franciákra, na, jó, az olaszokra is!
Vérmes hőseim élethű vadsággal alakítják félelmetes szerepüket, igen. De hogy csinálták? Elképzelem, hogy például egy hétfői napon nem túl korán délelőtt kedves színészük kalapba-felleghajtóba bújik és elvágtat az egyik cs.és kir. fotográfus műtermébe. Abban a Monarchiában, amely semmiféle formában nem hasonlít a mi királyságunkhoz, annál inkább az én darabjaim némelyikéhez, már bőven voltak fotográfusok. Pesten, és Kolozsvárt is voltak olyan utcák, ahol nem is egy bolt tette ki a kirakatba a jó kis harmonikás apparátot. Én még álmomban sem láttam olyat…

Szóval az ő idejükben ugyebár odament az ember, ahol a fotómasina volt és nem fordítva, mint manapság, hogy épp elbújni kell előle, mert a gép és mögötte az ember minden hová követne, ha tehetné. Egy ideje meg a szem tovább lát, mint korábban a legélesebb szemű sasok: óriás távcsövekbe néznek, egészen a csillagokig föl! Jó, hát kell a kíváncsiság, tudomány, ilyenek. Olykor azonban emberi távra irányítják az optikát, ilyenkor a sztárok és nem a csillagok kerülnek a célkeresztbe és kész a story! Meg a dráma, meg a tragédia. Én sosem folyamodtam ilyen módszerekhez. Nem mondom, volt, hogy a kikötőben vagy a bordély, pardon a borbély kuncsaftjaitól kaptam ötleteket…

Ott hagytam abba, hogy ez nekem teljesen ismeretlen, de nagyon érdekes módszer, hogy az a színész bemegy egy helyre, és ottan Learként hős pózba vágja magát, míg a másik ember egy fekete lepel mögül azt nem mondja, hogy: jó! Persze ki is van festve, meg rajta van a jelmeze. És arra a kicsi időre, amíg vissza kell tartania a levegőt is, még a szeme is a szegény, öreg királyomat játssza. Nahát, ez igen: és megmaradt, hát ez a lényeg, 150 éve ennek és ő itt függ, én meg bámulom.

Ma meg, nahát, nem is ma, hanem egy ideje, csak nem tudom, mióta, nem a színész megy a műterembe, hanem fordítva van ám! A gép megy a színházba és ott elkapja a pillanatot. Vagy inkább sok-sok pillanatot. Akkor aztán abból válogatnak és a falra kikerül az is.
Kicsit nézelődtem, mielőtt visszavonultam volna a készülő főpróbára a Várszínház kulisszái közé, mert meg kellett csodálnom a mai fotósokat, amint ott álltak az örökkévalóság kapuja előtt két lépéssel. Ha majd beljebb jönnek, mesélhetek…

WILMOS NAPLÓJA első napok

Ütős kezdés volt: Harcsa Veronika a zenészeivel még a felhőket is távol tudta tartani a környéktől.

Beszélt és énekelt …amikor énekelt, akkor is mesélt…az életéről, meg a színházról, ahol az én sokat vitatott velencei kalmáromat kísérték élőben a zenéjével.
A kalmár és a zsidó, meg a lánya és a többiek története még mindig ingerli a népeket. Így megértettem, miért van itt ő. Hahó, rendezők! Esetleg Oféliára, vagy Júliára nem kérnétek fel? Ennyi szenvedély és szépség nekem nagyon bejött!

Harmadik évadom ez itt, Gyulán. Csodálom az itteni népeket!  Kevés helyre hívnak meg így, mint ők, hogy személyesen legyek jelen, de azért álruhában, inkognitóban sokfelé járok. Mindenütt nem lehetek, mert annyifelé fesztiválnak…a szellemem azonban elér a legkisebb zugba is.

A direktorok nem is tudják, miért forgolódnak olykor álmukban: mert bűbájt küldök rájuk. Van nekem néhány követem…

„Puck:
Már üvölt az oroszlán,
Holdra ordit éh csikasz;
Durva szántó horkolván
Terhes napra nyugszik az.
Már üszökben ég a tűz;
Vijjog a harsány kuvik,
Nyavalyást kétségbe űz:
Szemfedővel álmodik.
Már az éjnek e szakán
Nyitva minden sírverem:
Jár a lélek mind ahány,
Népesűl a cinterem.
És mi, hármas Hekaté
Hintajával kik futunk,
Mint az álom, mint az éj:
Most, tündérek, vígadunk.
Szent e hajlék, e küszöb -
Csitt egér! egy hang se több -
Engem küldtek seprüvel
Hogy porát söpörjem el.”
(Szentivánéji álom. ford.: Arany János)

Most például egy lelki rokonomnak, bizonyos Peter Brooknak, az jutott eszébe, hogy megismerkedik velem még közelebbről, a drámáim mögé néz, mert kevés neki, hogy a darabjaimat ő ismeri a legjobban, engem is akar. Ezért csiklandoz, piszkál, vakargatja a fülemet: mondd már el! Barátilag, olykor gyengéden, és mindig tiszta szándékkal kérdez: megérdemli a tükröt.

A színészeivel évtizedek óta kísérleteznek, tanulnak velem, rólam, nekem. Kedves honfitársam rájött, hol vagyok én: a szonettjeimben. Ott van a szerelem, az élet, a hűség, a féltékenység, a múló idő és a halál. Nézem, ahogy játszanak: nem tudhatom, ennyi idősen milyen az élet, sosem voltam sem hatvan, sem nyolcvan…nem adatott. Ők hozzáteszik az én negyven éves férfi vágyaimhoz és félelmeimhez a tapasztalatukat. Vagy inkább most nagy szavakat szeretnék használni: saját magukat.

Bruce Myers-t régóta szemmel tartom ám! Amikor először találkozott Peter Brookkal, az megcsodálta a jó kis motorját és a szikra meg az energia volt a témájuk. Kezdetnek nem rossz. Azóta évtizedek teltek el, és még mindig tudnak szikrát csiholni egymásból…Szép, hogy az együtt töltött 39 évet folyamatos kísérleti színháznak, tanulásnak látja. Azt mondta, a képzés ma is tart és sosem bánta meg, hogy elkezdte.

Posted on június 30th, 2009 Szerző: szinhaz
Filed under: Wilmos naplója | Comments Off